A 2010-es országgyűlési választások eredménye alapján a Fidesz – KDNP 2/3-os többséget szerzett a magyar országgyűlésben. A megszerzett parlamenti többség nem egyszerű többséget jelentett, hanem egy olyan egyedülálló politikai hatalmat, amelynek nem szükséges alkudoznia. Anno a kétharmados alkotmányozási törvény jogalkotói célja az volt, hogy csak olyan politikai erő legyen képes az állam alapjait módosítani, amely rendelkezik a társadalom tagjainak nagyarányú támogatásával. Ezzel azt is kimondták, sőt utasították a jövő politikai nemzedékét, hogy a parlamenten belüli munka, amely az alkotmánymódosítást érinti, széles konszenzuson nyugodjon. Fontos megemlíteni, hogy konszenzus a magyar politikai életben alkotmányozási kérdésekben nehezen feltételezhető. Konszenzus helyett helyesebb volna a látszatkonszenzus, illetve kompromisszum mint fogalom használata. Ezen fogalmak mindegyike egyfajta konfliktuson nyugszik, így az egyensúly kényes. Lehet -e egyáltalán teljes körű megegyezés vagy csak pillanatnyi konfliktusmentesség lehetséges, bizonyos individuális érdekek mentén? Ahogy látni fogjuk hazánkban az alkotmányozási folyamatokat –  a múltbelit, az újkorit és az egyéb tervezeteket – sem övezte teljes fokú konszenzus. Hiszen a társadalmat leképező politikai parlamenti pártok sok kérdésben nem értettek egyet, más kérdésben kompromisszumos megoldásokat alkalmaztak (lásd: Tölgyessy –Antall paktum a 2/3-os törvények kapcsán). De nem is kell annyira messzire vissza nyúlnunk az időben, hogy észleljük a magyar politikai élet és politikai viszonyok konfliktusosságát. De mi az oka ennek az erős konfliktusosságnak, amely általában jellemzője az alkotmányozási törekvéseknek is? Az ok valahol a polarizáltságban keresendő.

A magyar politikai közeg polarizáltságának rengeteg negatív hatása van. Ezek között említhetem a politikai konszenzus hiányát, ami rontja a kormányzati teljesítményt is. Barát –ellenség viszonyt kreál a közéletben. Másrészt kialakul a politikai játékidő ciklikusságának negatív következménye, azaz a politikai folyamatok rövidtávúsága, a közpolitikai programok befejezetlensége. Ez a befejezetlenség az, ami körüllengi az alkotmányozási folyamatokat is hazánkban a rendszerváltástól egészen 2010-ig. Azt mondhatjuk, hogy a két alkotmány közötti időszakban történtek kezdeményezések, de a konfliktusosság és egyéb tényezők miatt a befejezetlenség ténye fennmaradt. A Horn-kormánynak volt 2/3-os lehetősége a változtatásra, azonban a koalíciós frakció az ellenzék jogainak megóvása és az alkotmányozásban való részvételük érdekében 4/5-ben határozták meg a módosítási többséget. Már e koalíciós pártok is nagyon gyors, kb. egy éves alkotmányozási folyamatot képzeltek el. Tehát megint csak azt lehet mondani, hogy nincs kifejezetten új vonása a 2010 után létrehozott alaptörvénynek (hiszen az a kritika értelme, hogy ez egy gyors és elkapkodott folyamat eredménye). Akkor az igazságügyi minisztert bízták meg a kidolgozással. Akkortájt sem voltak meg a konszenzus alapjai. A KDNP képviselői az előkészítő bizottsági ülésen népszavazás kiírását indítványozták, azonban ez nem kapott elég támogatást. Az új alkotmány szabályozási elveit nem sikerült meghatározni, és ’97 végére világossá vált, hogy a Horn-kormány idejében új alkotmány elfogadására már nincs lehetőség. Később az érvényben maradt alkotmány sok módosításon átesett. (NATO- és Európai Uniós csatlakozásunkkor). A millennium idején felmerült Dávid Ibolyához is köthetően, hogy az ezredfordulót egy 2000.évi I. törvénnyel ünnepelhetnénk. Konszenzushiány miatt ez az elképzelés is elveszett. 2003-ban Szili Katalin karolta fel az alkotmányozás ügyét, 2004-ben pedig a Magyar Jogászgyűlés foglalkozott a kérdéssel. Később a Gyurcsány kormány alatt Petrétei József igazságügyi miniszter fektette le programja hangsúlyos elemeként az új alkotmány szakmai előkészítését. De minden hiába... 

A cikk folytatása

    A rendszerváltás óta a magyar politikát egyfajta átideologizáltság jellemezte. 1990-től az választásra jogosultak nagy része homogénnek kezelte az akkor újonnan létrejött (illetve az újjáalakult történelmi) pártokat, így minden párt igyekezett különbözőségét hangsúlyozni a többitől. Emellett azonban minden politikai erő középre pozicionálta magát, és úgy is viselkedett. Az akkori pluralizmusban is alapvetően a demokratikus értékek megjelenítése dominált a pártok programjában, sőt még a azok önmeghatározásában is (Fiatal Demokraták Szövetsége, Szabad Demokraták Szövetsége, Magyar Demokrata Fórum, Keresztény Demokrata Néppárt). Az akkor „tanuló demokráciában” a demokratikus verseny szerves részeként is zajlottak heves politikai csatározások. Ám még ezekben a csatározásokban amellett, hogy betartották az alapvető normákat, a pártok egy jobb-bal skálán, elsősorban a centrum felé közeledtek, köszönhetően a szavazók normál preferencia eloszlásának. Anthony Downs, a demokrácia gazdasági elméletének teoretikusa nyomán tudjuk: bárki is nyeri ilyenkor a választást, az egyfajta konszenzust eredményez. Ezt egy harang alakú görbével lehetne legjobban jellemezni. Ha azonban a politikai közép, a centrum kiürül és a szavazói preferenciák eloszlása U alakú, akkor a pártok is a szélekre, szélsőbal és szélsőjobboldali pozíciók felé manővereznek. Ez utóbbi szituáció gyakorlatilag polgárháborús helyzetet eredményez. Ebben az esetben ugyanis a pártok között mindennemű konszenzus gyakorlatilag lehetetlenné válik, és megjelenik a „Mi és Ők” politizálás, mely abban nyilvánul meg, hogy a pártok a politikai versenyben még egymás létjogosultságát is kétségbe vonják. Gyakorlatilag ez a helyzet alakult ki itthon 2013-ra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem egyik napról a másikra jött létre, hanem a rendszerváltás óta tartó hosszú folyamat eredménye, mely még nem tetőzött. Ebben a pártoknak, a médiának, de a választópolgároknak is hatalmas (volt) a felelőssége. Ezt a felelősséget szeretném bemutatni írásom következő részében, melyben konkrét példákat fogok hozni arra, hogyan távolodtak el a pártok a centrumtól és pozicionálták magukat a szélekre, melynek egyenes következménye a mai feszült, sárdobálós, mindent fekete-fehérnek láttatni akaró politikai légkör. 

  Magyarországon a rendszerváltás óta fokozatosan újult ki a társadalom kádári nosztalgiája. A romló gazdasági helyzet, a romló életkörülmények és a folyamatos csalódások közepette sokan visszakívánják a kádári örömöket. Már akinek öröm. Köszönöm abból elég volt annyi! Jó páran azzal már természetesen nem kívánnak foglalkozni, hogy a mesterséges életkörülményeknek meg lett az eredménye is! Eladósodás. Köszönjük szépen! Ismét teljes foglalkoztatottságot, kiszámítható életet követelve, sokan feladnák már megszerzett demokratikus szabadságjogaikat, és csak úgy általában jogaik nagy részét is. Kell–e a hőn áhított szabadság, ha nincs jólét? Mit ér az európaiság és a szabad  mozgás kora, ha nincs miből utazni? Azt hiszem nem sokat. Ahogy Cicero mondta: „a nép jóléte a legfőbb törvény.” Talán igaz is.

  Megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalom egy része vezérelvű. Vezérelvűsége igen mélyen gyökeredzik. Társadalmunkban nem volt hagyománya a polgári demokráciának, inkább a vezérelvűség dominált. Árpádtól, Mátyásig, Horthy Miklóstól egészen Kádárig... és most is él az igény. A történelmi hagyományok és berögzült értékek mentén újra és újra megjelennek a szélsőségek, amelyek a lappangó, kimondatlan problémákat nem rejtegetve, a demokratikus politikába és a kilátástalanságba belefáradt lakosságot képesek önmaguk mellé állítani. A gyorsan változó globalizálódó nemzetközi rendszer kihívásaihoz a magyar társadalom nem elég érett, nem elég tapasztalt játékos. Nem sajátította el kellően a demokratikus értékeket, nem érzi magáénak a demokráciát. Ennek az eredménye politikai kultúránk válsága, a politikai ígérgetés kialakult rossz szokása, a bizonytalanok nagy száma. Vannak természetesen próbálkozások, civil villongások, de általánosságban a magyar lakosság nagy része – s hívhatjuk őket akár bizonytalanoknak is – nem érdekelt a demokratikus rendszer további támogatásában mikor nincs munkahelye, nincs anyagi biztonságban gyermeke. Így nem is megy el szavazni. De a nem szavazás is egyfajta választás! A polgárok nagy része nem tekinti sajátjának azt a rendszert, amely ’89 után jött létre itthon. Demokratikus játékszabályok szerint zajlik ez a játék, de meddig tartható fenn, ha a játékosok száma fogyatkozik? A problémát tovább fokozza, hogy a hazai pártpalettán 1989 után, talán a régi MDF volt az egyetlen olyan párt, amely igazi nyugatias szellemmel igyekezett elhozni hazánkba a polgári társadalmat, a demokráciát. Bele is buktak. Itthon nem működik az, ami a nagy nyugati demokráciákban versenyképes.

  Ezután jött el a kétpártrendszerszerű struktúra, avagy a politikai váltógazdálkodás kora. Az MSZP és a Fidesz ideje. Erős retorika, szimbolizmus és a kommunikáció szintjére redukált kormányzás. Mondhatni: a mímelt kormányzati teljesítmények kora. Két párt, két valóság – de csak az egyiknek sikerült valódi koncentrált hatalmat kiépítenie pártján belül. Orbán Viktor megcsinálta. Talán Gyurcsány Ferenc is hasonlót szeretett volna, de ő belebukott „öszödi igazságbeszédébe”. A rendszerváltástól az emberek jobb életet, anyagi biztonságot, jólétet vártak el. A szabadságjogokat, a demokratikus értékeket akkor talán csak a rendszerváltó elit tudta értelmezni megfelelően. Az átlag nem. Az átlag polgár jólétet várt, ehelyett vad kapitalizmussal találta szembe magát. Kiszolgáltatottság és verseny. Meglehet tehát, hogy a mai, mélyülő kulturális válság, a politikai elidegenülés, a bizonytalanok nagy száma a rendszerváltástól eredeztethető. Meglehet. Mit lehet tenni? Újraindítani az országot! Jólétet és szabadságot ígérni. De az ígéret csak ígéret marad. Cselekedni kell! S akkor jobbra fordulhat a nemzetünk sorsa. 

A Heti Válasz cikke egy amerikai magyar templom megszüntetéséről ismét rávilágít az amerikai magyarság sorsára. Bár a Kárpát-medence magyarsága is súlyos mértékben fogy, a Kárpát-medencén kívüli magyarságé még drasztikusabban.

Antall József 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát több, mint 20 éve. Akkor a 10 milliós anyaországi magyarság mellett további 3 milliót a Kárpát-medencén belül, a Kárpát-medencén kívül további 2 millió magyart tartottak számon – ebből a 2 millióból pedig a legnagyobb létszámban az Amerikai Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok 2009-es statisztikai adatai szerint másfél millióan tekinthetőek magyar származásúnak. Azonban, ebből mindössze 90 ezren használják otthon, családi körben a magyar nyelvet! Természetesen sokan vallják magukat még magukat magyarnak ezen a 90 ezren kívül, de az amerikaiakkal kötött vegyes házasságok miatt egyre kevesebben születnek magyar anyanyelvűnek.

A vajdasági, erdélyi, kárpátaljai magyarság, és főleg a csángók segítése nagy hangsúlyt kapott az utóbbi évtizedekben, ami rossz anyagi helyzetüknek volt köszönhető. Az amerikai magyarságnak nem anyagi szempontból, hanem szellemi szempontból rossz a helyzete – erre kevés figyelmet szenteltek a rendszerváltás óta. Ők voltak a nagylelkű, gazdag támogatói a magyar pártoknak, szervezeteknek, pártelnökök látogatták őket – egyszerű pénzforrásokká váltak. Eközben senki sem törődött azzal, hogy ápolják-e anyanyelvünket, kultúránkat. Elfelejtkeztek a legfontosabbról: a nemzetek összetartó ereje nem anyagi, hanem szellemi javaknak köszönhető.

Sokan voltunk igen szomorúak a Malév csődjekor. Még akkor is, ha igazából már nem volt a miénk az orosz kézbe került magyar „nemzeti légitársaság”.

Az EU 2012-es döntése, miszerint a magyar állam nem mentheti meg sokadszorra a MALÉV-et, akkor is valamiféle sokként ért bennünket. Mivel így az 1946-ban alapított – és így ilyen szempontból talán nem is olyan nemzeti – magyar légitársaság végleg tönkrement, s mind ha nem is lett volna, megszűnt létezni.

Rögtön felröppentek a hírek a megoldás egyéb lehetőségeiről, majd jöttek az új magyar légitársaságokkal kapcsolatos ötletek, cikkek.

Míg nem 2013 júliusában már a „Sólyom” új nemzeti légitársaság bejegyzéséről lehetett olvasni a sajtóban. És azóta Vágó József, a Sólyom Hungarian Airways vezérigazgatója egyre több részlettel, információval próbálja a figyelmet az új vállalkozásra összpontosítani.

Újra és újra felröppenek kritikus hangok a projekt komolytalanságát és nehézségeit hangsúlyozva. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, az állítólagos dubai befektetők tényleg léteznek. És valamennyi pénzük is lehet, hiszen azóta már állásokat hirdettek, bejelentették első körben hat repülő beszerzését, és néhány napja jelentek meg fotók a sajtóban, melyeken egy HA-SHC lajstromjelű Boeing 737-500-as repülőgép átfestését láthatjuk a dél-angliai Bournemouth repülőterének hangárjában... Amely azóta már le is szállt a Liszt Ferenc Repülőtéren.

Az emberek felejtenek. Én is csak egy vagyok a millióból, így néha én is így teszek. Sajnos igen. Tévedhetek. Eljátszadozva a gondolattal azon tűnődik néha embertelen agyam, hogy miként is lehetne más a politika. Bizonyára a felejtés nem vezet közelebb a megoldáshoz, sőt mi több, egyre csak távolodunk attól a tökéletes ponttól ahol jobb vagy bal nem mérvadó többé, s csak a jó és rossz ama létező mely segít eligazodni szeszélyes életünkben. De miként is ítélhetnénk meg valami jóságát úgy, hogy a rengetegben nem leljük a mércét és a szavak igazát. Felejtünk. 

Miközben a múltba révedünk megfeledkezünk a közelmúltról. Feledni lehet, de veszélyes dolog. Éppúgy, mint kimondani valamit amely mögött a tartalom mondhatni halott. Üres szavak, felesleges szónoklatok. Meglepetés: sokan feledték már el az Öszödi Böszme csodáját, Libás Gordon hírhedt tetteit vagy a Doktori Iskola nagy sztárjait kiknek munkáját az idő vasfoga tépázta meg s sikereiket elvitatták. A Bokros-csomag képe élénken derenghet egyes fejekben, ámbár sokan ahogy én is azt a nagy gazdasági csodát már elfeledtem. Megérte? – kérdeztem. Ciklusok mentek s jöttek. Az emberek pedig nagy böszmén reménykedtek. Hittek és vígan itták nagy vezetőink szavát, kiknek ékesszólása a manipuláció fellegvára. Avagy annak egy formája. Több cikluson át adták a reményt és a csodát. Soroljam még? Lehet-e más? – kérdezték, és figyelem: nem mondták! De esélyt kaptak és elbuktak. Kérdezem ismét: van –e más? Kinek szavát hallva nem ráz ki a hideg, és azt mondhatom: „Igen fiam, ők mentették meg országunkat”. Hazát mondok! Szépet, nagyot! Remélem egyszer megértenek minket majd a nagyok, kik megfosztottak s leitattak. Én nem felejtek! Nem tehetem. Ha megtenném feladnám életem. Dönteni akarok sorsom felől, s ezen jogommal élhetek. De kérem tisztelettel felejteni ne tessék! Az idő vasfoga megszépít, s ami rút volt abból csodával határos módon szépet kerít. De én ennek nem dőlök be! Új erővel lépek előre, és nyíltan hirdetem: Én amit lehetett, megtettem! Döntöttem, és karom valami új és hiteles felé lendítem. Ha tévedek is, s baklövésemnek ára lesz, én azt büszkén megtérítem. És azt soha, soha el nem feledem... 

Van egy olyan szint, ami alá nem érdemes menni. Vannak olyan emberek, akikkel nem érdemes vitatkozni. Most mégis kivételt teszek, mert Dániel Péter legújabb Facebook-bejegyzése tökéletesen illusztrálja azt, hogy mi a baj a magyar közélettel, politikával.

Íme a bejegyzés: „Először jött az örömhír, hogy végre felfordult csatáry lászló. Utána hallom, hogy végleg kitiltják Románia területéről a neonáci vonát és a jobbikot. Ha estig valamilyen baleset éri wittner mariskát is, akkor ez tényleg egy tök jó nap lesz.”

Most hadd ne foglalkozzak azzal, hogy Dániel Péter civilizációnk egyik legfontosabb értékét, az emberi élet méltóságát lábbal tiporja. Más kárán, főleg halálán örülni a legelvetemültebb emberek szoktak.

Amivel foglalkozni kell most, ebben az esetben, az a felfoghatatlanul nagy düh és harag, amit a közéletben az emberek egymás iránt éreznek. A „szekértábor-harc.” A folyamatos mocskolódás. Mintha csak nem is lenne más indoka a közéletben való részvételüknek, mint hogy a másiknak ártsanak.

A leglényegesebb dolgot az ilyenek mindig elfelejtik: sosem valami ELLEN, hanem VALAMIÉRT kell küzdeni! Szabadságért, békéért, boldogságért, jólétért – és nem a „mocskos fasiszták/zsidók/cigányok/magyarok” ellen.

Akit a gyűlölet hajt, az csak rombolni képes, és nem pedig alkotni. És lerombolja azt, ami eddig megmaradt jónak és szépnek ebből az országból.

Változtatni kell. Épp ezért írok a Bársonyszék blogra.

A statisztikák szerint sokan nem akarnak ma dolgozni Magyarországon. És mellettük vannak sokan olyanok, akik csak „félig akarnak” dolgozni, azaz csak a közfoglalkoztatás és a közmunka keretein belül képzelik el a megélhetést. Persze, ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy tényleg csak az nem dolgozik, aki nem akar. Most, amikor globális problémát okoz a munkanélküliség már gyengül ez a nézet, de még mindig él egyfajta negatív előítélet a munkanélküliekkel szemben. Az alacsony foglalkoztatottság pedig komoly gondot okoz nem csak a társadalomnak, hanem a gazdaságnak is! 

Visszatérve a munkanélküliek számára elérhető különböző állami foglalkoztatottsági formákra: a közfoglalkoztatottak azok, akik különböző szellemi (pl.: archiválási munkák) vagy egyéb egyszerűbb munkákat végeznek (pl.: a népszámlálás kérdőíveinek szkennelése) adott helyszíneken. A közmunkások különböző fizikai idénymunkákat végeznek (hólapátolás, gereblyézés, gallyak gyűjtése) jellemzően a közterületeken – egyszerűbben fogalmazva ők segédmunkások. Megkülönböztethetjük még a közérdekű munkát végzőket is, akiket valamilyen törvényszegést követően a bíróság kötelezett erre, vagy a rájuk korábban kiszabott bírságot dolgozzák le ily módon. A közérdekű munkások feladatköre gyakran megegyezik a közmunkásokéval. 

A közfoglalkoztatás és a különböző közmunkaprogramok már régóta jelen vannak Magyarországon, de a válság beköszönte óta sokkal nagyobb tömegeket érint. A kormány egyre több embert szeretne így foglalkoztatni, így a számuk csak nőni fog. Ez egyszerre jó és rossz. A kormánynak mindenképpen jó, mert ezzel statisztikailag „megszüntetheti” a munkanélküliséget, azonban az embereknek már kevésbé előnyös egy ilyen megoldás. Ugyanis hiába végeznek a közfoglalkoztatottak a társadalom számára hasznos munkát, ha munkájukért semmilyen megbecsülés sem éri őket a társadalomtól (pl.: az anyagiak terén). 

Fontos sarokkő számomra a megújuló energia és próbálok ennek előremozdítása érdekében mindent megtenni. Mert az emberek hajlamosak a kényelmük érdekében megfeledkezni arról, hogy milyen rettentő nyomot hagynak az ökoszisztémában.

Ebben persze óriási szerepe van az atomenergia lobbinak is, amely megpróbálja járulékos veszteségként aposztrofálni az okozott károkat. Azonban gyermekeink és unokáink sorsa nem járulékos veszteség! Nem engedhetjük, hogy bolygónkat hosszú évekre veszélynek tegyék ki. Ugyanis az atomhulladék egyes elemeinek lebomlási ideje több ezer év. Evvel egyetemben persze az atomhulladék tárolók problematikáját is igyekeznek el bagatellizálni.

Most ezek a tárolók biztonságosak, de mi a garancia arra, hogy több száz év múlva is maximális védelmet fognak nyújtani? Valamint ezeknek a karbantartása pénzbe kerül. De mennyibe? Ezer év múlva ki fog rájuk emlékezni? Mert a bennük tárolt sugárszennyezett anyagok akkor is komoly egészségkárosító tényezőként fognak jelen lenni.

Mindezek tükrében valóban olyan olcsó lenne az atomenergia? Szerintem nem! Éppen ezért támogatom az alternatívát biztosító megújuló energiaforrásokat. Német mintára szeretném, ha megvalósulna a passzív házak elterjedése Magyarországon. Ennek egyik elemét a napkollektorok és napelemek adnák, melyek mind a családi, mind pedig a társasházak energiaellátásának egy részét biztosítani tudnák.

Hazánk kihasználatlan fontos energiaforrásai közé tartoznak folyóink is. A vízenergia hasznosítását kétségbe vonók közül sokan folyóink alacsony vízhozamára, illetve esésére hivatkoznak. Ezt megcáfolandó, jó példa a szlovák (Bős-Nagymaros) valamint román (Vaskapu I.-II.) szomszédunk, ahol a Duna felduzzasztásával értékes energiát állítanak elő. 

Szélerőművek tekintetében is rosszul állunk. (Pedig széllel nem!) Aki már átlépte a nyugati határunkat Ausztria felé, láthatta a rengeteg szélerőmű parkot, míg nálunk csak pár szélturbina árválkodik a semmi közepén.

Talán a mi országunkban más szelek fújnak? 
Bizonyos tekintetben igen, de mi ehhez nem asszisztálunk. A változtatás joga a mi kezünkben van, mentsük meg együtt a magyar földet utódaink számára! 

Mindig is rajongtam a sportautókért. Kecses formák, bámulatos technikai megoldások és elképesztő sebesség. Aki egy ilyet birtokol egy különleges klub tagjának érezheti magát. De ennek a tagságnak komoly követelményei vannak! Ez egyik patinás olasz autógyár például csak egy külön vezetéstechnikai képzés után adja át a megvásárolt méregdrága sportkocsi kulcsait új tulajdonosának. De egy köznapibb autó vezetésének ugyanúgy feltétele legalább egy érvényes vezetői engedély megléte. Mert enélkül senki sem tudná biztosra mondani, hogy a sofőr nem okoz-e kárt magában vagy másokban az autózással kapcsolatos elemi szabályok ismeretének hiányában.

A pénzügyek világa sem sokkal egyszerűbb a sportautókénál, valamiért mégis engedik az embereket jogosítvány nélkül vezetni a hitelsztrádán. Itt is, ott is reklámok tucatjai buzdítják az egyszeri honpolgárt újabb és újabb kölcsönök (gyors, személyi, deviza) felvételére. Ilyen módon ők jó fogyasztókká válhattak, többet költhettek és akár megvalósíthatták legtitkosabb álmaikat is. Például vehettek egy új, szebb, gyorsabb autót.

Sziasztok!

Újraindítjuk a barsonyszek.blog.hu-t. A szerkesztők részben újak, részben a régiek. Mind fiatalok.

Újjászervezzük, új alapokra helyezzük, mert szükség van rá. Szükség van rá, mert 23 évvel a „rendszerváltás” után hazánkban még mindig silány a politikai kultúra, még itt vannak ma is közöttünk a múlt emberei és a „rendszerváltó” ’89-es politikai elit…

Mely azóta sem akar nyugdíjba menni. Így kimaradt a magyar politikából 2-3 generáció…

Ezen változtatni kell! És mi is azon leszünk. Szókimondó, lényeglátó bejegyzésekkel, a fiatalok többféle véleményének megjelenítésével szeretnénk mi is tenni valamit! Hozzátenni a saját részünket a nagy egészhez. A változás, megújulás folyamatához.

Újraindulunk, mert sok gondot, hibát, javítandó problémát látunk a világban magunk körül, melyek nem maradhatnak így. Elfogy és szétszakított a magyarság. A fiatalok apátiába süllyednek, elvándorolnak, vagy elmenekülnek a politika, a bizonytalanság elől…

Mi nem szeretnénk egy szétszakított, gyökerek nélküli országban élni.

Hisszük, hogy Mi Magyarok egyszer újra felemelt fejjel járhatunk megint. Itt a Kárpát-medencében. Hisszük, hogy hazánk újra megbecsült országa lehet Európának, hogy lehetünk egyszerre magyarok és európaiak… Hisszük, hogy hagyományaink szerint megférhet egymás mellett múlt és jövő, a régi és az új… Csak tenni kell érte.

Változást akarunk. És mindig a fiatalok hozzák a változást!

Olvassátok hát szorgalmasan szerzőink írásait, csatlakozzatok facebook oldalunkhoz, igyekszünk a bizalmat megszolgálni!

Bársonyszék Blog (barsonyszek.blog.hu)

E-mail: barsonyszek@gmail.com

Facebook: http://facebook.com/barsonyszek

Twitter: http://twitter.com/BarsonyBlog