Bejegyzésem előző részében elkezdett alkotmánytörténeti elemzés folytatása..
Tehát sorra buktak el az alkotmányozási kísérletek 1989 óta. A politika polarizáltsága pedig maguknak az állampolgároknak, a társadalomnak a polarizáltságát eredményezte (ami viszont sokkal magasabb szinten áll). Ilyen körülmények közepette a konszenzuson nyugvó, minden egyes állampolgárnak és politikai erőnek kedvező alkotmány létrehozása, illetve annak a hétköznapi életbe való beültetése nem lehetséges. A polarizáltságnak, a kétpólusú rendszernek a hatása tehát az alkotmány konszenzuson nyugvó erejének hiánya. Ezt igazolja az a tény, hogy a sokszor módosított szocialista alkotmányunk (ami lénygében nem, de formailag kapcsolódott az állampárti évekhez) kikezdhetővé vált sokak szemében. Nem elvitatható az a tény sem, miszerint a régi, 1989 óta oly sokszor módosított alaptörvényünk nem csak a jobboldali értelmiségnek, hanem a baloldalinak is egy felülvizsgálandó szegmens volt a magyar közéletben. Erre utal a többször megkezdett, szinte minden kormányzati ciklusra jellemző alkotmányozási törekvés. A 2010-es választások eredménye lett egy már régóta várt új alkotmány, melynek legitimációját részben a múlt jelentette, még akkor is, ha a múlttal való szakítás, mint legfőbb módosító tényező lebegett az alkotmányozó parlament többség előtt. A múlt adta az alapot: az, hogy az alkotmány ideiglenes. A kétharmados kormánytöbbség ’89 óta először jelentett határozott alkotmányozási potenciállal rendelkező kormányzatot. Két feltétel is teljesült egy sikeres alkotmányozáshoz: Először is a múlt kitűzött feladata teljesült, az ideiglenest egy valóban reform erejű új váltotta fel. Másodszor, az új alaptörvény szimbolikáját tekintve is egy új kezdetet jelenthet, elszakadva a formális kötődéstől, amely az államszocialista időkre mutatott vissza. A múlt jogalkotóinak célja is teljesült abban a tekintetben, hogy egy 2/3-os támogatottsággal rendelkező párt az, mely koalícióra lépés nélkül képes a magyar nemzet új alkotmányának megalkotására. Ez esetben is fennálló tényező a polarizáltság, azonban, a polarizáltság a 2/3-ad birtokában nem akadályozhatja már meg a Fidesz számára szimbolikus újrakezdés lehetőségét. Azonban fontos kitérni egy másik szempontra is, amely viszont szorosan kapcsolódik a polarizáltsághoz. Ez pedig a Mátrixpolitizálás – azaz a kettős valóság problémaköre. Felmerülhet a kérdés, hogy a magas fokú polarizáltság közepette létrejövő két valóság (MSZP –FIDESZ vagy bal- jobb valósága) közül vajon melyik is az igazi? Egy rosszul informált választó, aki nincs minden információ birtokában könnyedén manipulálható az egyik vagy másik politikai oldal által.
Mindez átültetve az alkotmányozás dimenziójába azt eredményezheti, hogy a már említett és elvárt alkotmány körüli konszenzus sosem jöhet létre. Az egyik valóságnak a másik által előállított anyag mindig idegen marad. További kérdés, ami a konszenzust illeti, hogy nem lett volna-e szükség a jogállami keretek között egy népszavazás általi megerősítésre. A válasz egy erős nem – már ha alkotmányjogilag vesszük górcső alá a kérdést. Hiszen hazánk alaptörvénye nem írta elő, hogy egyes alkotmánymódosításokról népszavazást szükséges tartani. Továbbá a sokszor emlegetett 2/3-os felhatalmazás eleve erős legitimációs alapot teremtett az alkotmányozáshoz. Logikailag pedig az, hogy egy testület az alkotmánymódosítás alkotmányosságát vizsgálja, lehetetlen gondolat. Ha népszavazás nem is volt, de a miniszterelnök egy nemzeti konzultációs testület létrehozásáról döntött. Minden állampolgár szimbolikus konzultációs kérdőívet kapott és bár sokan vitatják a kérdőív valódi szerepét, de közel egymillió polgár válaszát a kormányzat feldolgozta és figyelembe vette – még ha, ismétlem. csak szimbolikusan is. Szakmai konferenciák is zajlottak és parlamenti vita is folyt, igaz a vitából sokszor kimaradtak az ellenzéki sorokban ülő képviselők, aminek oka az általuk választott ellenállás, azaz a kivonulás és a szavazásokon való nem részvétel volt. Népszavazással kapcsolatban felmerülő másik gondolat, hogy az alkotmány nem élvez kellő támogatottságot, hiszen az csak a kétharmad alkotmánya. Ez is igaz. Szimbolikáját tekintve azonban egyben a múlt lezárása is! Amire pedig nagy szükség volt. A 1936 –os szovjet buharini alkotmány mintájára szövegezett régi alkotmányunk a régi törvényszámmal nem maradhatott tovább velünk. De nézzük meg 1958 Franciaországát! De Gaulle kormányzata idején az ellenzékiek szintén nem érezték magukénak az ötödik köztársaság alaptörvényét, de mindez csak rövidtávon bizonyult konfliktusosnak, hiszen a hosszútávú elképzelések bizonyította tartósságát a francia társadalomban. Arra akarok ezzel rávilágítani, ahogy a példa is mutatja, rövidtávon problémásnak ítélt intézkedések hosszú távon akár sikernek bizonyulhatnak! Összességében tehát úgy gondolom a magyar jogrend tisztán kimondja, hogy a 2/3-os többség jogszerűen elegendő feltétel ahhoz, hogy valamely magyar és megfelelő társadalmi támogatottsággal rendelkező párt alkotmánymódosítást vigyen véghez, illetve jogában áll népszavazás kiírása nélkül is egy új alkotmányt elfogadni. Így a kérdés a továbbiakban az alkotmány tartósságára vonatkozik, de ezt megítélni csak majd a jövőből visszatekintve lehet.
(Folyt. köv.)
