Mi fán terem az alkotmány? - Alkotmányozási nehézségek kis hazánkban

A 2010-es országgyűlési választások eredménye alapján a Fidesz – KDNP 2/3-os többséget szerzett a magyar országgyűlésben. A megszerzett parlamenti többség nem egyszerű többséget jelentett, hanem egy olyan egyedülálló politikai hatalmat, amelynek nem szükséges alkudoznia. Anno a kétharmados alkotmányozási törvény jogalkotói célja az volt, hogy csak olyan politikai erő legyen képes az állam alapjait módosítani, amely rendelkezik a társadalom tagjainak nagyarányú támogatásával. Ezzel azt is kimondták, sőt utasították a jövő politikai nemzedékét, hogy a parlamenten belüli munka, amely az alkotmánymódosítást érinti, széles konszenzuson nyugodjon. Fontos megemlíteni, hogy konszenzus a magyar politikai életben alkotmányozási kérdésekben nehezen feltételezhető. Konszenzus helyett helyesebb volna a látszatkonszenzus, illetve kompromisszum mint fogalom használata. Ezen fogalmak mindegyike egyfajta konfliktuson nyugszik, így az egyensúly kényes. Lehet -e egyáltalán teljes körű megegyezés vagy csak pillanatnyi konfliktusmentesség lehetséges, bizonyos individuális érdekek mentén? Ahogy látni fogjuk hazánkban az alkotmányozási folyamatokat –  a múltbelit, az újkorit és az egyéb tervezeteket – sem övezte teljes fokú konszenzus. Hiszen a társadalmat leképező politikai parlamenti pártok sok kérdésben nem értettek egyet, más kérdésben kompromisszumos megoldásokat alkalmaztak (lásd: Tölgyessy –Antall paktum a 2/3-os törvények kapcsán). De nem is kell annyira messzire vissza nyúlnunk az időben, hogy észleljük a magyar politikai élet és politikai viszonyok konfliktusosságát. De mi az oka ennek az erős konfliktusosságnak, amely általában jellemzője az alkotmányozási törekvéseknek is? Az ok valahol a polarizáltságban keresendő.

A magyar politikai közeg polarizáltságának rengeteg negatív hatása van. Ezek között említhetem a politikai konszenzus hiányát, ami rontja a kormányzati teljesítményt is. Barát –ellenség viszonyt kreál a közéletben. Másrészt kialakul a politikai játékidő ciklikusságának negatív következménye, azaz a politikai folyamatok rövidtávúsága, a közpolitikai programok befejezetlensége. Ez a befejezetlenség az, ami körüllengi az alkotmányozási folyamatokat is hazánkban a rendszerváltástól egészen 2010-ig. Azt mondhatjuk, hogy a két alkotmány közötti időszakban történtek kezdeményezések, de a konfliktusosság és egyéb tényezők miatt a befejezetlenség ténye fennmaradt. A Horn-kormánynak volt 2/3-os lehetősége a változtatásra, azonban a koalíciós frakció az ellenzék jogainak megóvása és az alkotmányozásban való részvételük érdekében 4/5-ben határozták meg a módosítási többséget. Már e koalíciós pártok is nagyon gyors, kb. egy éves alkotmányozási folyamatot képzeltek el. Tehát megint csak azt lehet mondani, hogy nincs kifejezetten új vonása a 2010 után létrehozott alaptörvénynek (hiszen az a kritika értelme, hogy ez egy gyors és elkapkodott folyamat eredménye). Akkor az igazságügyi minisztert bízták meg a kidolgozással. Akkortájt sem voltak meg a konszenzus alapjai. A KDNP képviselői az előkészítő bizottsági ülésen népszavazás kiírását indítványozták, azonban ez nem kapott elég támogatást. Az új alkotmány szabályozási elveit nem sikerült meghatározni, és ’97 végére világossá vált, hogy a Horn-kormány idejében új alkotmány elfogadására már nincs lehetőség. Később az érvényben maradt alkotmány sok módosításon átesett. (NATO- és Európai Uniós csatlakozásunkkor). A millennium idején felmerült Dávid Ibolyához is köthetően, hogy az ezredfordulót egy 2000.évi I. törvénnyel ünnepelhetnénk. Konszenzushiány miatt ez az elképzelés is elveszett. 2003-ban Szili Katalin karolta fel az alkotmányozás ügyét, 2004-ben pedig a Magyar Jogászgyűlés foglalkozott a kérdéssel. Később a Gyurcsány kormány alatt Petrétei József igazságügyi miniszter fektette le programja hangsúlyos elemeként az új alkotmány szakmai előkészítését. De minden hiába... 

A cikk folytatása