Mi a kormányzatnak és általában az ellenzéknek a célja? Kihozni az adott helyzetből a lehető legkedvezőbb eredményt. De mi lesz a politikai helyzet? Az, amit az erősebb fél győzelmével elér az adott pillanatban. Hívhatjuk ezt akár a napirend meghatározásnak is. Lényeg a lényeg: mostanában a rezsikérdés van napirenden. Ismert politikusok és kevésbé ismert szakértők is kimondták már, hogy a 2014-es választási kampány fő eleme a rezsi ügye lesz. Erre alapozva merült fel bennem kérdések egész sora: Miért is ügy a rezsi ügy, avagy mit tud vele kezdeni az ellenzék? Tud-e egyáltalán bármit is kezdeni vele, vagy csak a Fidesz rezsicsökkentési kampányát erősítheti minden ez ellen irányuló lépéssel? Mit tehet egy spin doktor a Fidesz kormányzat rezsikampánya ellen? Hogyan lehet kifacsarni a történetet úgy, hogy az ne kapjon közpolitikai töltetet? Várom a megfejtéseket!

Én ugyanis nem találtam semmit. Sőt inkább azt látom, hogy mind az MSZP, mind a Jobbik esetében inkább rálicitálnak az ügyre. A Jobbiknak nem elég a 10, ő 30-at mond. Az MSZP pedig egyenesen kiterjesztené és szélesítené a rezsicsökkentés fogalomkörét. Ki meri azt mondani, hogy a rezsicsökkentés rossz? Ugyan lehet azzal érvelni, hogy van más megoldás is, de ismétlem az közpolitikai kérdés már, s nem megfelelő a gyors válasz. 

A rezsicsökkentés rövid és tömör. Valóban jó ez ellen bevetni egy érveken nyugvó, hosszú, összetett mondatokkal teli elemzést? Nem hiszem, hogy működne. Főleg ismervén a magyar szavazók pénzügyekhez való felemás viszonyát (A pár ezer forint még értelmezhető kategória, míg a ha több száz millióról van szó, az már a megfoghatatlan kategóriáját jelenti sokak számára). S ismételten nem az a kérdés, hogy a rezsicsökkentés jó-e avagy rossz. Nem az eredményességét kell vitatni vagy alátámasztani, azt majd a jövő alátámasztja vagy megbuktatja. A kérdés, hogy van-e olyan vetülete a történetnek ami nem közpolitikai és ugyanolyan egyszerű és tömör, mint a rezsicsökkentés, de mégis a szembemegy a Fidesz kormányzat törekvéseivel? Ha nincs ilyen, akkor kijelenthetjük, hogy a Fidesz-kormányzat megtalálta élete legjobb kampányfogását. A poén kedvéért ilyen tömör gyönyör lehetne a "rezsinövelés" vagy a "full-rezsi"  szavak valamelyike. Na de ez a vicc helye volt - ki akarná valójában ezt?

Némi internetes kutatás után találhatunk a magyar politikai palettán pozitív példákat is, amelyek egy másfajta megoldás irányába vezetnek. Ilyen törekvés például a Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (JESZ) egyik programja, a "No REZSI". Szerintem érdemes végigolvasnia mindenkinek! Nem feladatom ennek a programnak a minősítése, azonban ez is egyfajta alternatíva a fideszes rezsicsökkentéssel szemben. Azt láthatjuk, hogy a baloldali szervezetek ötletei életképtelennek bizonyulnak. A baloldali tömörülési akciók sorozatos kudarcai ugyancsak jól jellemzik a baloldal értékválságát. Az "Együtt" új értelmet nyert fogalom: pozícióharc a javából. Kell ez valakinek? A választ mindenki maga válaszolja meg. Én inkább valami új felé nyitok.. 

Matolcsy György gazdaságpolitikáját gyakran szokás unortodoxnak nevezni. A volt Nemzetgazdasági Miniszter illette ezzel a jelzővel intézkedéseit, majd ez később szállóigévé vált. Kevesen tudják, hogy a helyes kifejezés a heterodox, mely a közgazdaságtanban a mainstreamtől eltérő, nem megszokott eszközök alkalmazását jelenti elsősorban. A közgazdaságtanban, gazdaságfilozófiában nincs olyan nézet, mely minden korban, minden válság esetén bevethető és hatékony. Adott korban, adott problémákra kínálnak megoldást az egyes irányzatok, de általában elmondható, hogy időszakonként kialakulhat egy-egy uralkodó szemlélet. Ami ettől a szemlélettől radikálisan eltér, azt általában a szakma egy része megbélyegzi, unortodox vagy heterodox jelzővel illeti. Pedig a gazdaságtörténetben számos példát találunk arra, hogy egy adott időben unortodox intézkedés vált később a közgazdaságtan fő áramává, uralkodó nézetévé.

Az 1929-es világválság túltermelési válság volt.  A válságot végül Keynes akkor unortodox (heterodox) módszereivel sikerült leküzdeni. Az állami szerepvállalás hangsúlyozása akkor szokatlannak számított, mégis a sikeres válságkezelést követően, meghatározóvá vált egészen a 73-as olajválságig. Az olaj árának megugrása akkor a Milton Friedman nevével fémjelzett neoliberális gazdaságpolitikát hozta magával, mely az állami szabályozást és egyáltalán az állam szerepvállalás csökkentését jelentette. Ez a nézet máig a közgazdasági gondolkodás főáramát alkotja, melyhez képest viszonyítunk minden új nézetet. A 2008-as válság után pedig mindenki, aki korábban az államot a legrosszabb tulajdonosnak nevezte és az állami beavatkozást kárhoztatta, megkövetelte, hogy az állam avatkozzon be és kínáljon megoldást felmerült problémákra. Jöttek is a kormányzati intézkedések melyek számos bankot a tőkésítettek fel, és piaci szereplőket vagy éppen munkahelyeket mentettek meg.

Változnak tehát a trendek. A célhoz, legyen az növekedés, vagy az államháztartási hiány csökkentése nem csak egyféleképpen lehet eljutni. Matolcsy György módszerei nem azért rosszak, vagy jók mert unortodox avagy sem. A korábbi Nemzetgazdasági Miniszter intézkedéseit, nem ideológiai szempontból a main streamhez viszonyítva, hanem a célok és az elért eredmények tükrében vizsgálni.

Nosztalgia gyanánt idézzük fel a magyar közélet egy-egy meghatározó pillanatát, amikor ismét bebizonyították számunkra életképtelenségüket a mai politikai elit képviselői. Tisztelet a kivételnek!

Nézzük tehát a Magyar Politikai Celebritások nagyvilágát!

1. A szakember tánca: Bokros "Magyar" Lajos megmutatja!

2. Gyurcsány Ferenc táncrapszódia-paródiája:

3. Schmuck Andor több, mint politikus: "NO COMMENT"
(... és akkor még az esküvőről nem is beszéltünk ...)

4. Mesterházy "Jackson":

(+ 1) A politikai celebritások várt csúcsteljesítménye: Mogács Dániel :)

Kellemes vasárnapot mindenkinek! 

Az elmúlt hetekben óriásplakátok jelentek meg a fővárosban, melyeken az FKF Zrt. büszkén hirdeti, hogy nem tűnnek el a szelektív hulladékgyűjtők az utcákról, „csak átalakulnak”. Ami a reklámok tanúsága szerint annyit jelent majd, hogy az eddigi papír, műanyag, fém, és kétféle üveg gyűjtésére kihelyezett „kukákból” csak az üvegek gyűjtésére használandóak maradnak kint a terepen.

Gondolom, az a központi szándék, hogy a többit majd gyűjtsük saját házunkban, kertünkbe elhelyezett, kiosztott új szemetesekbe. Ennek csak három szépséghibája van.

Először is, több helyről, több gyűjtőszigetről egyelőre teljesen eltűntek a tárolóedények. Természetesen – vagy írhatnám, hogy remélhetőleg –, ide majd vissza fog kerülni valami… De ami ennél sokkal jobban aggaszt a másik két probléma. Sehol a városban nem lehet a vegyes, kommunális kukák helyett, vagy mellett szelektív edényeket találni. Vagyis, ha útközben mondjuk megiszunk egy üveg ásványvizet, az mehet a hagyományos szemétbe, esélyünk sincs máshová tenni. Vagy persze vihetjük haza.

És a lényeg, amiért tulajdonképpen billentyűzetet ragadtam: a háztartások, elsősorban a társasházak rendelkezésére bocsátott szelektív kukák mérete. Ezek igen kicsik, és keveset is osztottak ki belőlük!

Hogy konkretizáljam: Mi egy 60 lakásos társasházban lakunk, Budán. A szelektív gyűjtésre kaptunk két, talán 110-120 literes gyűjtőt. Egyet a papírnak, egyet a műanyagok és fémek gyűjtésére. Talán itt nem kell belemennem a történet matematikai oldalába, inkább majd mellékelek egy képet…

Szóval ez így kevés. Nagyon kevés. Nálunk is zsákokba állnak a kukák mellett a műanyagüvegek, és sokszor a papír is. Mint már írtam, de nem győzöm hangsúlyozni: ez így kevés. És egyáltalán nem a szelektív gyűjtésre ösztönzi az embereket. A gyerekeinket sem, akik számára kulcskérdés, hogy néhány év alatt sikerül-e társadalmunkat arra rábírni, hogy legalább szemetünk felét sikerüljön ily módon szelektálni, majd újrahasznosítani. Hiszen ez lenne mindnyájunk érdeke. De az övék mindenképpen! 

Mert lehet, hogy mi már nem érjük meg, hogy szeméthegyek között kelljen élnünk, de a töménytelen hulladék már most is gondot okoz. Pénzbe kerül. És mint ahogy a legtöbben ezzel így vagyunk: nem kívánom a gyerekeimnek, hogy egy még koszosabb városban, országban éljenek majd, szeméthegyek között! 

Nem volt túl nagy visszhangja Magyarországon Angela Merkel 2012-es kijelentésének, hogy az Európai Uniónak 2015-re föderációvá kell alakulnia.

Engem ez több szempontból is a meglepetés erejével ért. Egyrészt az unió föderációvá alakulása jóval nagyobb nyomást és elköteleződést jelentene országunk számára, illetve az sem elfelejtendő, hogy az integrációs lépcső utolsó előtti fokáról beszélünk. Az utolsó lépcső kiteljesedését pedig nagyon veszélyesnek tartom nemzeti és politikai szuverenitás szempontjából, hiszen egy uniós szintű politikai összefonódás függetlenségünk és szépen lassan nemzeti identitásunk elvesztésével járna.

Azonban a fő csavar ott kezdődik, hogy Merkel, az orosz elnök D. Medvegyev kijelentése után pár hónapra közölte a már fentebb említetteket. Mit is mondott Medvegyev? Egészen konkrétan azt, hogy 2015-ig az Eurázsiai Uniónak teljes mértékben létre kell jönnie, és itt Magyarország számára is nyitva állna a kapu.

Kérdés, élünk-e a lehetőséggel. Egy olyan lehetőséggel, mely hazánk számára új távlatokat nyitna. Tagjai lehetnénk egy olyan közösségnek, ahol nincsenek föderatív törekvések, ellenben részesei lennénk egy erős gazdasági és kulturális közösségnek.

Azt talán nem kell magyarázni, hogy mitől jelentős gazdasági szempontból az a közösség, aminek tagjai között komoly ásványkincs tartalékkal és iparral rendelkező országok fognak szerepelni. Kulturális kötődésünk nekünk, magyaroknak a kelet felé elvitathatatlan és az Eurázsiai Unióhoz való csatlakozásunkkal ezt tisztázhatnánk is, a nyugati irányvonal megtartása mellett.

Elkezdődött tehát egy felszín alatti harc, amiből még kérdéses ki kerül ki győztesen.

A napokban kapkodtam a fejem, hallgatva a híreket mennyi minden történik kis országunkban: Zuglóban "lé-átmentések", míg máshol "fehéres mámorban fürdőzés". Csupa izgalom és ámítás. Kenyeret és cirkuszt! Én amondó volnék nézzünk körbe máshol is. Kis országunk tartogathat még meglepetéseket a bulvárra szakosodott közönség számára. Igaz bizonyítani itt semmit sem kell, rágalmazás meg zajlik ezerrel. Ilyen ez a világ! Megalapozottságnak nyoma sincs, de hír mégis, még ha rejtve is szeretnék tartani. Vegyünk szemügyre egy konkrét példát: A győri bika esetét a zsenge lánnyal. Igen tanulságos és morbid történet ez! Érti aki érti. Vágjunk is bele! 

Volt egyszer egy álmatag bika, kit sokan narancsosnak gúnyoltak. Narancs volt ő a javából, ámbár természete igen bikásra sikeredett. Nem bírt ő a vérével - mondjuk ki. Becses posztot is örökölt. Kiérdemelte azt tisztes választás keretében. Ő volt a legjobb a bikák közül. Sokáig szunnyadt a természete, de nem bírta a terhet. Lánya fiatalságát elirigyelve kísérletezgetett. Megkóstolta leánya bájos hölgybarátját, kinek neve ködbe vész. A Bika is rejtve marad, és a fiatal leány eltűnik. S mintha mi sem történt volna, az ügy elszottyadt. Volt és nincs. Ekkor a nagy klasszikust idézve a győri bika esete egyszóval illethető: "SOHAMÁR" - volt és nincs. Igaz volt -e, nem tudom. De a hír az hír, még ha az soha igaz sem volt.

Németországban választások voltak vasárnap. Szövetségi szinten, illetve ezzel párhuzamosan tartományi szinten is Hessenben. A legfontosabb tanulsága mindkettőnek, hogy hiába a győzelem, koalíciós partner nélkül nem megy… 

Ahogy a bajorok évtizedek óta azzal viccelődnek, mikor jön a tartományi választás, hogy „náluk nem is választások vannak ilyenkor, hanem csak népszámlálás”, így most blogokon és fórumokon az a poén járta, hogy nem választás lesz szeptember 22-én, hanem „Merkelt választanak”…

(Az eredeti vicc lényege – német logika szerint – annyi, hogy a bajorok azért csak népszámlálnak ilyenkor, mert mindig a CSU győz, a kérdés csak az, hogy mennyivel! Tehát, hogy hányan mennek el, hogy mennyi is a bajor arrafelé… Nem lehet kevés, hisz Bajorországban 1946 óta mindig a Keresztényszociális Unió győzött, ők adták, adják a miniszterelnököt. A CDU szövetségese szinte egy regionális, nemzetiségi párt szerepét is betölti a tartományban.)

De visszatérve a humor szintjéről a rideg valóságba…

Íme az előzetes végeredmény:

CDU/CSU (kereszténydemokraták) 41.5%, SPD (szociáldemokrata) 25.7%, Bal (posztkommunista) 8.6%, Zöldek (zöldbaloldal) 8.4%, AfD (ultrakonzervatív) 4.7%, FDP (nemzeti-liberális) 4.8%, Kalózok 2,2%, egyéb 4,1%.

A számokból jól látszik – de a mandátumelosztásból még jobban fog –, hogy miután az FDP, az elmúlt évtizedek hagyományos koalíciós partnere, nem jutott be az alsóházba, így Merkel asszony komoly bajba került.

Vagy nagykoalícióra kényszerül a legnagyobb riválisukkal, az SPD-vel, vagy a Zöldekkel kell megállapodnia.

Ezen az sem változtatott volna, ha bejut az AfD („Alternatíva Németországnak”) mely az első párt lehetett volna a német törvényhozásban 1946 óta, mely a kereszténydemokratáktól jobbra áll. Hiszen ők pont ebből a tényből adódóan, ultrakonzervativizmusukból, erős nacionalizmusukból adódóan nyugatra tőlünk nem kormányképesek.

De térjünk vissza a dilemmára, mely akkor is hatalmas, ha a németeknél nem szokatlan dolog a nagykoalíció. Legutóbb 2005 és 2009 között volt erre példa, pont Merkel, illetve a CDU és a CSU vezetésével. És talán ki lehet jelenteni, hogy nem volt egy sikeretlen időszak, de – annak logikájából adódóan – mind a CDU/CSU-nak, mind az SPD-nek igen komoly kompromisszumokat kellett kötnie. És talán azt is meg szabad jegyezni, hogy a kereszténydemokraták nem valami jó szájízzel emlékeznek vissza erre a periódusra.

A Zöldek nem nagyon jönnek szóba. Még akkor sem, ha a német politikai kultúra szinte megköveteli, hogy ezzel a lehetőséggel is számoljunk, de nagy valószínűség szerint koalíciós egyeztetésekre már nem kerül sor. Hiszen a realitásokat nézve, inkább SPD, mint a szintén, vagy talán még baloldalibb zöld párt. Mely egyébként talán a „legmerkelellenesebb” kampányt folytatta az elmúlt hónapokban. S akikkel kapcsolatban a CSU, a kisebbik testvér már most jelezte, hogy nem nagyon szeretne együtt dolgozni…

Ezen a ponton érdemes vonni egy magyar párhuzamot. Az emlékezetes 2002-es magyar választások és a mostani – vagy 2005-ös – német helyzet között. Akkor, tehát 2002 áprilisában a Fidesz-MDF lista 41,07%-ot kapott, az MSZP listájára 42,05%, az SZDSZ-re pedig listán 5,57% szavazott. (Ez egy óriási hajrá, és fordítási kísérlet után az egyéni győztes jelöltekkel együtt, mandátumarányok tekintetében a következőt jelentette: FIDESZ-MDF 48,7%, illetve MSZP-SZDSZ 51,3%.) Itt sem volt koalíciós partner. A nagykoalíció, pedig szóba sem jöhetett. Így a Fidesz és az MDF ellenzékbe került. Ez is csak azt erősíti, hogy a „kistestvér” általában magában NEM elég… 

De vissza újra a németekhez. Az FDP egy – mondhatni – különleges szerepet is betöltött. Hiszen 1946 óta, tehát az elmúlt 67 évből 46 évig kormányon volt, mindig a kisebb politikai partner szerepét játszva. Sokáig inkább a baloldalon, majd az utóbbi évtizedekben, egy komoly átalakulás után, mindig a jobboldalon, a CDU-val és CSU-val. (Ez nagyvonalakban a tartományokra is igaz.)

Az FDP kiesett ugyan a német alsóházból, de nem tűnik ezzel egy csapásra a politikából, hiszen több tartományi parlamentben még jelen vannak képviselői. És természetesen 24 órával a vereség után már meg is kezdték pártjuk újraszervezését… (persze ez most Merkelen nem segít.) Könnyű dolguk nem lesz, hiszen a mostani eredmény egy, két éve zajló trend egyik állomása. Az elmúlt két évben ugyanis sorra estek ki az államok parlamentjeiből… És ez tetőzött be most szövetségi szinten.

(Félreértés ne essék, az FDP nem igazán hasonlít, hasonlított a magyar SZDSZ-hez, liberalizmus ide vagy oda. Ne keverjük össze a nemzeti-liberálisokat az egyéb, más irányzatokkal, illetve – mondom, írom még egyszer – a „magyar liberálisokkal” végképp ne. Még akkor se, ha sokan a "Freie Demokratische Partei"-t Német Szabaddemokrata Pártnak fordítják, Szabad Demokratikus Párt helyett.)

Tehát minden bizonnyal nagykoalíció lesz megint. Mert nem maradt más lehetőség.

És ezzel a konklúzióval el is jutottunk a lényeghez. Mert én itt most nem az FDP jövőjéért aggódok. Nem ezért foglaltam össze nagyjából a német legfrissebb eredményeket.

Nem, tényleg nem erről van szó. Hanem üzenni szeretnék. Üzenni, hogy nem igaz már – ha igaz volt egyáltalán valaha –, az „egy a tábor, egy a zászló” elmélet! Mert hiába az óriási győzelem, itt a példa: egyedül nem megy! 

Nem vagyok kommunikációs szakember, sem médiatudós, de valamennyi jogom nekem is van beleszólni abba, hogy milyen is a mai magyar közmédia – hiszen az én adóforintjaimat is költik erre a célra. Nem fogok arról írni, hogy milyen legyen közmédia – inkább arról, hogy milyen NE legyen!

1. Ne legyen ekkora a közmédia! Nem azt mondom, hogy a görögök nyomán egy időre, vagy akár véglegesen szüntessük meg a közmédiát, csupán azt, hogy jelenleg hatalmas pazarlás zajlik. 4 tévéadó egy alig 10 milliós országban? Értem én, hogy a Duna meg a Duna World külföldre is sugároz, de alig nézett csatornákra nincsen szükség. Maradjon meg az M2 gyerekcsatornának, a Duna meg a határon túliaknak – de a Duna Worldnek már nincs létjogosultsága. (A frissen bejelentett ötödik csatornától pedig még inkább égnek áll a hajam.)

2. Ne vegyen a közmédia drága sorozatokat és filmeket! Semmi szükség rájuk, nem lesz ettől népszerűbb és nézettebb az M1 – és mivel nincs reklámszünet, reklámbevételből se lesz több.

3. Ne gyártasson a közmédia hihetetlenül drága magyar sorozatokat! Az egyetlen évadból, de 77 (!) részből álló 1,14 milliárdos Marslakóknak semmi értelme sem volt. Az epizódonként átlagosan 7,6 millió adóforintból készült sorozat költségvetéséből több tehetséges fiatal filmes kaphatott volna lehetőséget arra, hogy megmutassa tudását. A fiatal tehetségek támogatása, és médiafelülethez juttatása sokkal inkább közszolgálati feladat, mint befutott rendezők és producerek zsebének teletömése!

4. Ne költsenek felesleges programokra milliárdokat! A közmédiára elköltött 78 milliárdos összeg hihetetlenül magas – ebből sokat le kellene faragni. Országimázst nem a köztévében kell csinálni – a műsorokat néző néhány nyugdíjas ettől úgyse fog felkerekedni egy országjáró túrára.

5. Ne legyen kormányhű a közmédia! Azon, hogy közmédia mennyire a (költségvetése jelentős részét biztosító) mindenkori kormány felé húz, és hogy kormányváltások idején mennyi embert szoktak kirúgni, már senki sem lepődik meg. Kényesen kellene viszont ügyelnie arra a szakmai kritériumra, hogy lehetőleg ugyanakkora arányban szólalhasson meg műsoraiban a kormányoldal és az ellenzék. A közmédiának nem dolga, hogy megítélje a pártok népszerűségét, ezért a jelentősebb parlamenten kívüli erőknek ugyancsak lehetőséget kéne adnia a megszólalásra. De nem teszi, és nem is teheti, mert nem független semmilyen tekintetben.

Hónapok óta zajlanak a baloldalon – különböző felállásban – az együttműködési latolgatások, tárgyalások. Sokáig úgy festett, hogy valamiféle népfront alakul majd a mostani kormánykoalícióval szemben. Újra és újra arról beszéltek, hogy a magukat „demokratikus erőknek” nevezők mindenre hajlandóak azért, hogy leváltsák Orbánt. 

Azóta kezd komolyan körvonalazódni a kép. És lassan az is kérdésként merül fel, hogy a különböző baloldali csoportosulások a retorikán túl tényleg kormányváltást akarnak-e még…

Vagy már csak néhány párt saját, leendő frakciójának létszámnövelésért folyik a verseny?! 

Biztosnak tűnik, hogy az MSZP és az EGYÜTT2014 külön indul. Legalábbis külön listán. Hiszen megállapodásuk értelmében – amit ők koordinált indulásnak neveznek – külön pártlisták lesznek, és összehangolják az egyéni jelöltjeiket. Vagyis nem indulnak egymás ellen az egyéni választókerületekben. Nem először látunk ilyet, hiszen például 1998-ban, és 2002-ben is volt erre nem is egy példa. De ez igen messze van attól a felállástól, amiről hónapokig a különböző politikusok beszéltek, és az újságok cikkeztek…

Láthattuk, hogy az MSZP és a DK között nem született megállapodás.

És így jön a képbe a külön érdekes kérdés, a „Gyurcsány-probléma”. Én ebbe most csak érintőlegesen megyek bele, pedig igen fontos kérdés, jelenség ez, és nem azért, mert éppen a minap volt 7 éve, hogy nyilvánosságra hozták az ominózus beszédet.

Úgy tűnik, az új kvázi szövetségesek (MSZP-Együtt2014-PM) belátták, hogy Gyurcsány többet visz, mint hoz. Hiszen a DK-t nem csak az állítólagosan túlzottan nagy igényei miatt utasították el… A kiszivárgott információk szerint, szövetségre hajlottak volna, de csak a volt MSZP-s miniszterelnök háttérbevonulása mellett!

(Valami fontosat ezen a ponton tisztáznom kell: igazából sem a kormánypártokkal, sem pedig a mostani parlamenti ellenzékkel NEM szimpatizálok. Nem várom sem a kormányváltást, sem pedig a mostani kormányzás folytatását. Nekem magánemberként, apaként elegem van az elmúlt 22-23 év politikai elitjéből. Pont.)

És azért nevezem ezt a kérdéskört „Gyurcsány-problémának”, mert már talán most sejthető, hogy hiába vinne többet Gyurcsány Ferenc a közösből, mint amit hozhatna, lehetséges, hogy a mögötte álló 2-3 százalék nélkül nem lesz kormányváltás. Lehet, hogy valamilyen formában pont ennyi hiányzik majd.

Ha tovább vizsgáljuk az elmúlt hetek eseményeit, fontos megjegyezni, hogy a szintén kisebb-nagyobb várakozásokkal felruházott MSZP-MSZDP, illetve az MSZP és az újként megjelenő, nem igazán létező, de Fodor miatt sokat emlegetett Liberálisokkal folytatott, illetve folytatandó tárgyalások sem vezettek eredményre. Itt már egyértelműen valósnak tűnik az MSZP kifogása: a kicsik túl sokat akartak. (Pedig saját adatbázisa mellett Schmuck Andor TT-s „szépkorúakból” álló százezres adatbázisa jól jöhetett volna azért a szocialistáknak!)

Fodor kikosarazása – már – jobban érthető. Bajnai és a vele szövetséges, független parlamenti képviselőkkel is rendelkező PM (mely nem a régi pénzügyminisztériumot takarja!) bőven hozhatja a liberálisok szavazatait. Fodor Gábor és kis csapata nélkül is.

Attól most tekintsünk el, hogy jelenleg a biztosan szavazó, pártot választani tudók között a Bajnai-féle formáció, illetve a PM alkotta „szövetség” 4-5 %-on áll. (Attól meg különösen, hogy a választásokon két párt által állított listának 10%-ot kell elérnie a bejutáshoz! Ezért is jelentette ki Gyurcsány hamar, hogy hiába barátkoznak ők az elutasítások után a Fodor-féle csapattal a 10%-os küszöböt nem kockáztatná meg…)

Ugyan, természetesen heti rendszerességgel figyelem a különböző közvélemény-kutatásokat, illetve azok eredményeit, de ezekből szerintem messzemenő következtetéseket levonni most nem lehet. Nem csak azért, mert sokan jól emlékezhetünk a 2002-es számokra, mikor egy elemzőcéget leszámítva mindenki nemhogy Fidesz-MDF győzelmet jósolt, de a legtöbben akár kétharmados folytatást is prognosztizáltak… És ezzel többek között eljutottunk a rejtőzködő szavazók és a bizonytalanok kérdésköréhez, amely majd egy másik bejegyzés témája kell hogy legyen.

Tehát, itt tartunk most. 

Budapest Magyarország fővárosa. De egyben Budapest egy önálló állam is, amely saját szabályait rákényszeríti a környezetére, miközben olyan lehetőségeket kínál, amelyek a máshol élőknek nem adathatnak meg.

Pedig anno, a középkori Magyarországon még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy mindennél nagyobb hatalommal rendelkező város egyeduralkodó legyen az ország lakói életének majd’ minden területén. Ma ugyanis nincs olyan magyar állampolgár (legyen akár egy a jelenlegi országhatárainkon túl élő kettős állampolgár) akiknek ne kellene legalább egyszer életében meglátogatnia székesfővárosunkat valamilyen nagyon fontos teendő miatt. „Szóltak Pestről..” – és ekkor a vidék szolga módjára köteles végrehajtani a beérkezett utasításokat. Akkor is, ha azok teljesen hibásak, mert a pénzügyi és ideológiai függést sehogy sem tudják legyőzni.

Ugyan a jelenlegi kormányzat próbált ezen a függősógén valamelyest enyhíteni a járások és a kormányhivatalok bevezetésével, illetve átszervezésével, de érzésem szerint inkább tovább komplikálta a „Ki az illetékes?” kérdéskört, minthogy egyszerűsítette volna. Az üresen kongó önkormányzati kasszák nem adnak lehetőséget egy önálló döntésre sem, a régiós-megyei-járási rendszer pedig átláthatatlan sokak számára. Így a felmerült problémákra ismét persze Budapesté lesz a döntő szó. Cseberből vederbe..

Maga az államalapító Szent István királyunk sem egy városban székelt, udvara vándorolt az ország különböző nemesi várai között. A török hódoltság alatt pedig nem is tartozott az országhoz Buda vára, amely csak a Monarchia éveiben vált egy igazi nagyváros díszhelyévé. És bár a XXI. században sokak véleménye szerint drasztikusan csökkentek a távolságok a világban, itthon inkább csak a tér szűkült. Minden út Budapestre vezet!

Abba a fővárosba, amely rengeteg tekintetben különbözik az ország többi részétől: Baloldali kötődésű fővárosi kontra jobboldali értékeket valló vidéki; Liberális nyitottság kontra a hagyományok tisztelete; jelentős eltérés a bérekben; erős szociális háló kontra lyukacsos szociális háló – csak néhány tipizált példa. Ezért is érezheti úgy a magyar vidék lakossága, hogy őket nem értik meg „ott fent, Pesten”. A pestiek pedig jó formán nem is ismerik a vidéket. „A hajdúság ugye Sopron mellett van?” – talán még nem tartunk itt, de az biztos, hogy sok városi értelmiségi számára egyenes sokkoló lenne megismerkedni a magyar vidék valóságával. Számukra Budapest határában véget ér a világ. Magyarország Budapest külvárosa.

Bejegyzésem előző részében elkezdett alkotmánytörténeti elemzés folytatása..

Tehát sorra buktak el az alkotmányozási kísérletek 1989 óta. A politika polarizáltsága pedig maguknak az állampolgároknak, a társadalomnak a polarizáltságát eredményezte (ami viszont sokkal magasabb szinten áll). Ilyen körülmények közepette a konszenzuson nyugvó, minden egyes állampolgárnak és politikai erőnek kedvező alkotmány létrehozása, illetve annak a hétköznapi életbe való beültetése nem lehetséges. A polarizáltságnak, a kétpólusú rendszernek a hatása tehát az alkotmány konszenzuson nyugvó erejének hiánya. Ezt igazolja az a tény, hogy a sokszor módosított szocialista alkotmányunk (ami lénygében nem, de formailag kapcsolódott az állampárti évekhez) kikezdhetővé vált sokak szemében. Nem elvitatható az a tény sem, miszerint a régi, 1989 óta oly sokszor módosított alaptörvényünk nem csak a jobboldali értelmiségnek, hanem a baloldalinak is egy felülvizsgálandó szegmens volt a magyar közéletben. Erre utal a többször megkezdett, szinte minden kormányzati ciklusra jellemző alkotmányozási törekvés. A 2010-es választások eredménye lett egy már régóta várt új alkotmány, melynek legitimációját részben a múlt jelentette, még akkor is, ha a múlttal való szakítás, mint legfőbb módosító tényező lebegett az alkotmányozó parlament többség előtt. A múlt adta az alapot: az, hogy az alkotmány ideiglenes. A kétharmados kormánytöbbség ’89 óta először jelentett határozott alkotmányozási potenciállal rendelkező kormányzatot. Két feltétel is teljesült egy sikeres alkotmányozáshoz: Először is a múlt kitűzött feladata teljesült, az ideiglenest egy valóban reform erejű új váltotta fel. Másodszor, az új alaptörvény szimbolikáját tekintve is egy új kezdetet jelenthet, elszakadva a formális kötődéstől, amely az államszocialista időkre mutatott vissza. A múlt jogalkotóinak célja is teljesült abban a tekintetben, hogy egy 2/3-os támogatottsággal rendelkező párt az, mely koalícióra lépés nélkül képes a magyar nemzet új alkotmányának megalkotására.  Ez esetben is fennálló tényező a polarizáltság, azonban, a polarizáltság a 2/3-ad birtokában nem akadályozhatja már meg a Fidesz számára szimbolikus újrakezdés lehetőségét. Azonban fontos kitérni egy másik szempontra is, amely viszont szorosan kapcsolódik a polarizáltsághoz. Ez pedig a Mátrixpolitizálás – azaz a kettős valóság problémaköre. Felmerülhet a kérdés, hogy a magas fokú polarizáltság közepette létrejövő két valóság (MSZP –FIDESZ vagy bal- jobb valósága) közül vajon melyik is az igazi? Egy rosszul informált választó, aki nincs minden információ birtokában könnyedén manipulálható az egyik vagy másik politikai oldal által. 

Mindez átültetve az alkotmányozás dimenziójába azt eredményezheti, hogy a már említett és elvárt alkotmány körüli konszenzus sosem jöhet létre. Az egyik valóságnak a másik által előállított anyag mindig idegen marad. További kérdés, ami a konszenzust illeti, hogy nem lett volna-e szükség a jogállami keretek között egy népszavazás általi megerősítésre. A válasz egy erős nem –  már ha alkotmányjogilag vesszük górcső alá a kérdést. Hiszen hazánk alaptörvénye nem írta elő, hogy egyes alkotmánymódosításokról népszavazást szükséges tartani. Továbbá a sokszor emlegetett 2/3-os felhatalmazás eleve erős legitimációs alapot teremtett az alkotmányozáshoz. Logikailag pedig az, hogy egy testület az alkotmánymódosítás alkotmányosságát vizsgálja, lehetetlen gondolat. Ha népszavazás nem is volt, de a miniszterelnök egy nemzeti konzultációs testület létrehozásáról döntött. Minden állampolgár szimbolikus konzultációs kérdőívet kapott és bár sokan vitatják a kérdőív valódi szerepét, de közel egymillió polgár válaszát a kormányzat feldolgozta és figyelembe vette – még ha, ismétlem. csak szimbolikusan is. Szakmai konferenciák is zajlottak és parlamenti vita is folyt, igaz a vitából sokszor kimaradtak az ellenzéki sorokban ülő képviselők, aminek oka az általuk választott ellenállás, azaz a kivonulás és a szavazásokon való nem részvétel volt. Népszavazással kapcsolatban felmerülő másik gondolat, hogy az alkotmány nem élvez kellő támogatottságot, hiszen az csak a kétharmad alkotmánya. Ez is igaz. Szimbolikáját tekintve azonban egyben a múlt lezárása is! Amire pedig nagy szükség volt. A 1936 –os szovjet buharini alkotmány mintájára szövegezett régi alkotmányunk a régi törvényszámmal nem maradhatott tovább velünk. De nézzük meg 1958 Franciaországát! De Gaulle kormányzata idején az ellenzékiek szintén nem érezték magukénak az ötödik köztársaság alaptörvényét, de mindez csak rövidtávon bizonyult konfliktusosnak, hiszen a hosszútávú elképzelések bizonyította tartósságát a francia társadalomban. Arra akarok ezzel rávilágítani, ahogy a példa is mutatja, rövidtávon problémásnak ítélt intézkedések hosszú távon akár sikernek bizonyulhatnak! Összességében tehát úgy gondolom a magyar jogrend tisztán kimondja, hogy a 2/3-os többség jogszerűen elegendő feltétel ahhoz, hogy valamely magyar és megfelelő társadalmi támogatottsággal rendelkező párt alkotmánymódosítást vigyen véghez, illetve jogában áll népszavazás kiírása nélkül is egy új alkotmányt elfogadni. Így a kérdés a továbbiakban az alkotmány tartósságára vonatkozik, de ezt megítélni csak majd a jövőből visszatekintve lehet.

(Folyt. köv.)

Csak az Ő képét látod a hirdetésekben. Csak Ő tud segíteni a gondjaidon. Ő mindenre kínál megoldást. Ő egy sablonos politikai teremtmény: Ő a rosszpolitikus.

Valamiért divatos lett a mai magyar politikában is showelemekkel politizálni. Ezek lettek a fő programpontok az érdemi mondanivaló helyett. És ez lett a rosszpolitikus legkedvesebb közege. A termék.... akarom mondani a politikus itt a lehető leglátványosabb módon próbálja eladni magát, potenciális fogyasztóit olykor megbotránkoztatva, máskor szimplán megtévesztve. Előtte-utána – csak ez a párhuzam fontos számára. Ahol siker esetén a terméket egy újabb fogyasztó vette meg – s talán nem is dobja majd el idő előtt.

A termékké silányult rosszpolitikus potenciális fogyasztói előtt olykor megjelenik különösebbnél különösebb ígéretekkel, máskor pedig hihetetlen kedvezményekkel csábítgatja őket, külön kiemelve, hogy ezt csak Ő képes kínálni ma a politikai piacon. De a mögöttes tartalom silány és sablonos: néhány pontot ugyan kiemel az „Amit Ígérek” politikai dogmagyűjtemény ezerszer lejáratott sorainak halmazából, de többet még a törzsszavazóinak sem képes mondani. Valódi szándékai rejtve maradnak - ha egyáltalán vannak neki! Sokan ugyanis komolyabb terv nélkül szállnak be a bizniszbe, szimplán a gyors pénzszerzésben bízva, ahogy azt barátaiktól hallották. Kell a pénz a hőn áhított álmok beteljesítéséhez. Így aztán országszerte alakulnak erre szakosodott kisebb-nagyobb irodák (általában egyikük lakásán), ahol néhány fásult rosszpolitikus kínálja politikai bájait a négyévente arra tévedőknek. Bajuszban vár, ha arra kéred, de le is vágatja, ha az a kuncsaft kívánsága. Amit csak a vendég szeretne – csak az ajándék, a szavazat legyen meg az aktus végén.

Az ellenzékiség látszata talán még jobban is fekszik neki, így ugyanis sima hőzöngéssel, konkrét program nélkül is könnyen meg tud élni. De vigyázz ha az Ő területére tévednél! A rosszpolitikus körömszakadtáig képes ragaszkodni korábban megszerzett javaihoz, illetve vélt vagy valós érdemeihez! Kuncsaftjait sem osztja meg egykönnyen, egyezkedni vele pedig egyenesen lehetetlen! Gyakori látvány, hogy egyes rosszpolitikusok – akik korábban még a legjobb barátok voltak, sőt közös irodában dolgoztak – egymás haját tépő örültekké válnak, s kígyót-békát vágnak egymás fejéhez hirdetéseikben. Aztán a kellő pillanatban gyorsan megegyeznek, mert az üzlet, az üzlet, kell a pénz és kész.

Hiába a kétes élmény, a rosszpolitikust mégis sokan keresik sekélyes politikai örömök iránti vágyból. Kitüntetik őt figyelmükkel és biztosítják őt támogatásukról. De sajnos rövid az öröm, s hamar a csalódás! Így aztán az egyszeri választópolgár csak bolyonghat a politikusok dzsungelében, mint a filmbéli Emmanuelle: az igaz szerelmet keresve, de csak üres ígéreteket találva. Hogy aztán kalandjaiból megkeseredetten visszatérve már ne is tudjon és ne is akarjon újabbakkal próbálkozni. Hanyagolja a politikát, ha kell, egy életre. A rosszpolitikus ismét könnyű hasznot szerzett magának – és komoly károkat okozott az országnak, ahogy azt általában teszi. Hiszen ez Ő!