A Heti Válasz cikke egy amerikai magyar templom megszüntetéséről ismét rávilágít az amerikai magyarság sorsára. Bár a Kárpát-medence magyarsága is súlyos mértékben fogy, a Kárpát-medencén kívüli magyarságé még drasztikusabban.
Antall József 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát több, mint 20 éve. Akkor a 10 milliós anyaországi magyarság mellett további 3 milliót a Kárpát-medencén belül, a Kárpát-medencén kívül további 2 millió magyart tartottak számon – ebből a 2 millióból pedig a legnagyobb létszámban az Amerikai Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államok 2009-es statisztikai adatai szerint másfél millióan tekinthetőek magyar származásúnak. Azonban, ebből mindössze 90 ezren használják otthon, családi körben a magyar nyelvet! Természetesen sokan vallják magukat még magukat magyarnak ezen a 90 ezren kívül, de az amerikaiakkal kötött vegyes házasságok miatt egyre kevesebben születnek magyar anyanyelvűnek.
A vajdasági, erdélyi, kárpátaljai magyarság, és főleg a csángók segítése nagy hangsúlyt kapott az utóbbi évtizedekben, ami rossz anyagi helyzetüknek volt köszönhető. Az amerikai magyarságnak nem anyagi szempontból, hanem szellemi szempontból rossz a helyzete – erre kevés figyelmet szenteltek a rendszerváltás óta. Ők voltak a nagylelkű, gazdag támogatói a magyar pártoknak, szervezeteknek, pártelnökök látogatták őket – egyszerű pénzforrásokká váltak. Eközben senki sem törődött azzal, hogy ápolják-e anyanyelvünket, kultúránkat. Elfelejtkeztek a legfontosabbról: a nemzetek összetartó ereje nem anyagi, hanem szellemi javaknak köszönhető.
1990 után az 1945-ös és 1956-os emigránsok közül kevesen jöttek haza. Ez a vegyes házasságok miatt részben érthető is, de volt ennek egy sokkal nagyobb, és szerintem a közvéleményben nem tudatosított oka is. Látták, hogy mi történik Magyarországon. Taxisblokád, médiaháború, különböző „csomagok”, hírek mindenféle szélsőséges szervezetekről. Kevesen vállalták azt a kockázatot, hogy egy nyugtalan hazába térjenek vissza, ahol elmaradt a rendszerváltás konszolidálása. Pedig talán rájuk lett volna a legnagyobb szükség: az itteni viszonyokhoz képest nagy vagyonukkal és a kapitalizmus gyakorlati működésével kapcsolatos jártasságukkal hasznos és sikeres vállalkozásokba foghattak volna, és a privatizáció során több vállalatot ők vásárolhattak volna meg. Mennyivel másképp alakult volna az elmúlt 20 év története, ha néhány ipari nagyvállalatot nem azoknak a szétverésében érdekelt külföldi befektetők, hanem visszatért hazánkfiai szerezték volna meg!
Az amerikai magyarság létszáma, hite, magyarság-tudata drasztikus mértékben fogy. Kulturális hetek szervezésénél sokkal többre van szükség. Ha nem cselekszünk, a 20 éve még másfél milliósnak mondott amerikai magyarságból néhány évtized múlva csak pár tízezer magyar marad. Félig magyarnak vallhatja magát most az, akinek anyja vagy apja magyar, de akinek csak egy nagyszülője vagy dédszülője az – ő már sokkal kevésbé. Ha a másfél millióból csak pár tízezer magyar marad meg, ez sokkal drámaibb, mint az egyébként szintén szomorú Kárpát-medence szórvány magyarság sorsa. Az utolsó utáni órában vagyunk.