Ülök a tévé előtt. Kezemből majd’ kiesik a távkapcsoló, ahogy döbbenten tartom. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. A holland válogatott nemcsak hogy a földbe döngöli a magyar csapatot, de még fel is szántja vele a talajt. 8-1 – történelmi vereség, felnőtt mérkőzésen utoljára 72 éve kaptunk ki ekkora gólkülönbséggel. A világbajnoki remények elúsztak. A szövetségi kapitány lemond.

Mindeközben újabb és újabb stadionok épülnek: Felcsútra, Debrecenbe, az Üllői útra. Évek óta pumpálják bele a pénzt a fociba rendületlenül. Közben a vízilabdát, a kézilabdát, a kajak-kenut, a rallyt, és minden olyan sportot, amiben jók vagyunk, amiben kiemelkedünk, elhanyagolnak. Csak a foci, foci és foci. De a sok beleölt pénzért, a sok ráfordított állami támogatásér cserébe vigasztalt volna minket egy vb-szereplés.

Már a nyári BL-selejtezők alkalmával is sejtettük, hogy valami nincs rendben. Tudtuk, hogy valami baj van a magyar focival. Éreztük, hogy nincs rendben ez az egész. Aztán jött a románok utáni hidegzuhany, amikor is szeptember 6-án Bukarestben 3-0-ra kikaptunk tőlük. Aztán az észtek ellen látszólag sikerült talpra állnunk egy valóban szép győzelemmel. De pillanatnyi ragyogás volt az csupán, ami kicsit áttörte a magyar labdarúgás sötétségét. És most jött a hollandok elleni találkozó. Ez volt számunkra a kegyelemdöfés.

Mindössze egyetlen kérdést szeretnék a miniszterelnökhöz intézni, aki anélkül nyomta a pénzt ebbe az egészbe, hogy kieszközölte volna a valóban szükséges változásokat: Megérte?